Írta Michael Rosen 1986

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, aki nagyon gazdag és nagyon kövér volt. Gazdag volt, mert rengetegen dolgoztak neki, és kövér volt, mert rengeteget evett és ivott. Ugyanakkor egy eléggé elfoglalt király volt. Minden egyes nap kiment a kertjébe, hogy megnézze, ahogy kertészei a málnabokrokat, alma- és barackfákat gondozzák. Minden áldott nap elment, hogy megnézze, hogyan szövik selyem ingjeit, és minden áldott nap meglátogatta asztalosait, hogy meglesse, hogyan faragják ágyait, asztalait, és hogyan készítik megannyi épületének lépcsőfokait és tetőgerendáit.

Bármerre is ment, mindig magával vitte régi jó barátját, Chamberlain urat. Ez a régi jó barát majdnem olyan boldog volt, mint maga a király – vagy legalábbis kénytelen volt ezt színlelni, ugyanis akármerre is jártak, minduntalan a király két kedvenc dalát kellett énekelnie: ‘Süss fel nap!’ es ‘Isten áldd meg a királyt!’.

Egy nap, mielőtt még a király és Chamberlain úr megtette volna napi körútját, az egyik kertész, takács és ács összeült és beszélgetésbe elegyedett.

Először az öreg kertész, Jónás szólalt meg.

“A vicc az, kedves barátaim, hogy az én időmben több mázsa barackot kellett leszednem a király kertjének barackfáiról, miközben jómagam alig ettem több barackot annál, mint amennyi a két kezembe belefér.”

Ezután József, a selyemszövő szólt.

“Én ugyan nem ismerem a te történetedet, Jónás, de nekem annyi selymet kellett szőnöm, hogy az elérjen innen a tengerig és vissza, miközben nekem annyi posztó sem jutott – a selymet már nem is említve -, hogy befoltozzam vele a lyukat a nadrágomon.”

Végül Árpi, az ács fakadt beszédre.

“Ti ketten mondhattok, amit akartok, de gyertek csak el hozzám, megmutatom én nektek, mi a legértékesebb tárgy a házban. Egy három lábú asztal! Amikor vacsorához ülünk, felváltva támasztjuk, negyedik lábként szolgálva. Elképzelni sem tudom azt a töménytelen faanyagot, ami a király hálószobájához vezető lépcsősor elkészítéséhez kellett.”

“Én bizony szólok erről a királynak.” – mondta a vén Jónás. “Ő jó ember. Amikor meghallja majd, milyen éhes voltam ezalatt a pár hét alatt, megért majd és egy kicsivel több pénzt ad.” József úgy döntött, ő is megemlíti a királynak a lyukat a nadrágján, Árpi pedig a három lábú asztalt.

Amikor aznap megjelent a király, az öreg Jónás eképpen állt elő.

“Felséges nagy Uram,” – mondta.

“Oh a jó öreg Jónás,” – kiáltotta a király. “Hogy megy sorod?”

“Elmegy-elmegy Felség. Épp csak azon tűnődtem, hogy..”

“Énekelj neki egy dalt, Chamberlain” – kiáltotta a király, “Egy percig se aggódj, Jónás. Mind tűnődünk, mind tűnődünk.”

Chamberlain úr eközben dalra fakadt: ‘Nem maradsz egyedül’.

“Gyerünk Jónás, énekelj velünk!” – mondta a király. “Ez egy régi nóta.”

Így hát Jónás, a király és Chamberlain úr együtt énekelték ‘Nem maradsz egyedül’.

“Vissza a munkához, jó öreg Jónás barátom!” – szólt a király, miközben Chamberlain felé fordult. “Jó öreg cimbora ez a Jónás.”

Ezután Józsefhez, a selyemszövőhöz értek.

“Hogy megy sorod József?” – kérdezte a király vidáman az öreg Józsefet.

“Megyeget-megyeget nagy Uram, köszönöm kérdését.”

“Remek, remek,” – mondta a király. “Mutasd hát, mit csináltál ma?”

Azzal József a szövőszékhez vezette a királyt. Amint ballagott, a király megpillantotta a lyukat József nadrágján, és hangos kacagásban tört ki.

“Tudod e József, hogy egy hatalmas lyuk éktelenkedik a nadrágodon és kilátszik a feneked?”

“Oh igen tudom, Felség,” – válaszolta József, “és épp kérdezni akartam, hogy…hogy…”

És Chamberlain úr ismét dalra fakadt.

‘Lehet hideg, lehet meleg, az idő nekünk pereg. Ha süt, ha fúj, ha csepereg, a mi kedvünk mindig remek.’

Ezután mindannyian egy jóízűt nevettek, majd József visszatért a munkájához.

“Jó öreg cimbora, József..” – nyugtázta a király Chaberlain úrnak, azzal mindketten továbbhaladtak, hogy meglessék Árpit.

Amint Árpi műhelyéhez értek, hűlt helyét találták.

“Bizonyára itt kószál a környéken, “ – tanakodott Chamberlain úr.

“Nem szeretek várakozni,” – mondta a király. “Látni akarom az új ágyamat! Árpi! Árpi!”

A király kiáltozott, de nem jött rá felelet. Árpi kabátja ott lógott a kilincsen, szerszámos zsákja pedig a padon hevert, ígyhát a király odament a padhoz, és belekukkantott Árpi zsákjába. A zsákban, annak kellős közepén ott lapult egy fahasáb, egyenesen a király tölgyerdőjéből.

Árpi épp abban a pillanatban lépett be.

“Mi ez?” – vonta kérdőre a király.

Árpi hirtelen szólni sem tudott.

“Ez egy, ez egy..izé..egy..valami.”

A boldog király Chamberlainhez fordult.

“Mit gondolsz, Chamberlain, mi ez?” – kérdezte.

“Ez bizony egy darab fa a tölgyerdőjéből, Felség.” – felelte Chamberlain.

“Nocsak, nocsak, nocsak,” – szólt a király és kélyesen  nevetett . “Micsoda hóbortos öreg róka vagy te Árpi. Mondd meg neki te, Chamberlain, micsoda bolond is ő.”

Így hát Chamberlain úr újra dalra fakadt és énekelni kezdte a ‘Süss fel nap!’-ot, miközben egy suhintással levágta Árpi fülét.

“Ez azért járt, mert nem voltál itt, amikor érkeztünk.” – mondta a király. “Legközelebb, amikor kiáltunk utánad, bizonyára meghallod majd, ugyebár.”

A boldog király jóízűt nevetett a viccen, miközben Chamberlain tovább énekelt.

“Süss fel nap, fényes nap..”

 Amikor az utolsó szavakat énekelte, Chamberlain lenyisszantotta Árpi nyelvét.

“Ezt azért kapod, mert amit mondtál, annak az ég világon semmi értelme.” – mondta a király.

Ekkorra Chamberlain már épp készült levágni Árpi kezét, mert általában ezt tette, ha valaki elcsent egyet is a király fái, madarai, nyulai, vagy bármi más közül, ami a király erdeihez tartozott. De ezúttal a király megálljt parancsolt.

“Ne, Chamberlain! A kezét megtarthatja, hisz még szüksége lesz rá, hogy befejezze az új ágyamat. De addig is folytasd csak a dalt, kedves barátom, hisz nem akarunk lemaradni a végéről!”

Így hát Chamberlain úr befejezte a nótát.

“..kertek alatt a ludaim megfagynak.”

Ezek után a boldog király és az engedelmes Chamberlain távoztak, ott hagyván Árpit, aki csak állt ott a műhely kellős közepén vérző fejjel.

“Vén bolond Árpi,” – mondta a király Chamberlainnek. “De legalább a következő alkalommal okosabb lesz, nem igaz? Úgy értem, ha hagytam volna szó nélkül, akkor a végén még többet és többet lopna, és végül annyi fája lenne, hogy nem kéne többet nekem dolgoznia, nem igaz? Nem lenne senkim, aki elkészítené az ágyaimat, a szekrényeimet, asztalaimat és gyönyörű, gyönyörű székeimet, nem igaz?”

“Így igaz, Felség!” mondta Chamberlain úr, amint épp Árpi vérét törölgette a királyi kés hegyéről. “Ráadásul, Felség, ez jó leckéül szolgál az összes alattvalónak.”

A király boldogan mosolygott.

“Jó munkát végeztem ma, Chamberlain,” – szólt a király.

“Igen, jó munkát végzett ma, Uram,” – nyugtázta Chamberlain.

“Győzött az igazság, nem igaz, Chamberlain?”

“Kétségkivül győzött az igazság, Felség.” – mondta Chamberlain.

Azzal visszalovagoltak a palotába.

Amint egymás mellett vágtattak, keresztül a földeken, végig, a palotához vezető utakon, sem a király, sem Chamberlain nem vették észre a pásztorfiúk, pékek, kéregetők, ruhakészítők százait, akik csakúgy, mint Árpi, elnyerték a király igazságát. Ahogy ellovagoltak mellettük, sem a király, sem Chamberlain nem hallották meg a szavakat, amik elhagyták ajkukat. A király és Chamberlain még csak elképzelni sem tudták, amiről azok az emberek álmodoztak: hogy eljön majd a nap, amikor a király igazsága és szép szavai egyszer s mindenkorra befejeződnek.